2008. március 11., kedd

szenvnedv

valahol messze messze... igen, pontosan abban a galaxisban, ahonnan soha nincs visszatérés. most ott vesztem el. és basszus tényleg, talán nem is lenne jó jönni... inkább menni kell. el. mert nem létezik bocsánat, amikor nem is volt bántás. ha meg volt, jobb felejteni és örökké sírni. lassan két hónapja már azt sem tudok. folyamatosan okolnak és vádolnak, én pedig belefáradtam. azt hittem jó ember vagyok. inkább vérezzek már, és legyen hamar vége, ha kérhetem. utálom a hosszú köröket, és utálom, hogy folyton én legyek, aki nyel. nem kell több nedv meg szenv. bújjunk el abban a pici galaxisban, és sohase jöjjünk vissza. ne találjanak meg, és ne kérdezzék, hogy vagyunk. dobjuk el agyunk, és csak egymásban találjuk meg magunk. még hiszem, hogy van olyan, akivel érdemes.

csak ne bántsatok... én megyek. el.

 

17:40 | nincs mese | Esz

2008. február 18., hétfő

nyalóka fun for me

csak mert ugye ezért senki sem köpködik... szeretjük a ragadós, enyv-izzadta dolgokat, és majd elepedünk egy-egy csillogó rakott szoknyás csinilábért. khmkhm.... álljunk csak meg.

én tulajdonképpen pont fordítva akartam, hogy történjen. epedjenek el a lábak értünk, és álljanak fel a farkak... csak mert úgy esik jól. jahh és nem kell előzetes bejelentés. ha obszcén is, meg ha közönséges is, eljött az ideje valami konok önhatalmú bárgyúságnak.

szóval tényleg nem érdemes köpködni, meg felköhögni a slájmot... talán itt bevégeztetett. egy valami azért jó ha összeköt minket az idővel. szeretjük a láblóga semmittevéseket és a nyalókát.

legalább mosolyogjunk a baromságokon :) megéri.

13:10 | Esz

2008. január 29., kedd

Áll a bál ! ?

Februárt szeretjük. Hogy miért??? Sorolom.

Egyszerűen a legrövidebb hónapunk, így viszonylag hamar túl is vagyunk rajta… március melegebb. Másodszor, mert ilyenkor szinte csak úgy izzik a levegő körülöttünk. Ha szomorú a hangulat, még az sem fog ki rajtad igazán, hiszen valahol és egészen biztos is, hogy rád csillan egy napsugár. Csak egy óvatlan pillanatban. Mosolygunk. Aztán indulhat az álcázás.

Kiszemelünk, álruhába bújunk, végül sosem adjuk ki teljesen önmagunk. Vadászunk.

Partik tömkelege kényeztet. Legyünk királylányok, udvari bolondok, félszeg vagy hős szerelmesek. Igazából talán a cél picit az, hogy boldogabbak legyünk. Na persze…

Hiszen a csodás Ámor napját még meg sem említettem.

Talán sokan vagyunk, akik szívesen kitörölnék február 14-ét a naptárukból… végleg azonban soha.

Aki igen, az hazudik.

Ugyan ki mesélné be nekem, hogy nem jó szeretni?

Vannak persze megrögzött agglegények, meg magukat a felsőbbrendűség nevében kényeztető, pompás divat szerint vonagló nőstények, de ugyan már… a többség nem ilyen. A többség még hisz a mesékben. Szerintem nem is kell mást tennünk, csak belevágni Februárba, húsát legszebb ruhánkként magunkra aggatni, kihangsúlyozni a szépséget. Illatfelhőbe burkolni legtitkosabb vágyaink, szépen csengő nevet adni a gyereknek. Majd talpig díszben berobogni a város szívébe. Csak hogy ne legyünk egyedül.

Valósítsátok meg az álmaitokat! Legyetek őszinték… és jönni fog.

Legbelül elveszett Hamupipőkék vagyunk.

 

 

14:16 | hol a vándor, vagy mi? | Esz

2008. január 25., péntek

bogozd (d) ki

"Csinálj olyat, hogy másnap szégyeld,

hogy vele kefélsz, és más nevével ébredsz,

és ha kérdezi másnap, hogy ki az a nő,

kussolj simán...

 Csinálj olyat, hogy dicsérnek érte,

hogy ne húzd le addig, amíg más meg nem nézte,

és csak azt kívánd meg, amit más is megkíván..."

/30Y/

szóval ennyit arról, amit talán egész életünkben be kéne vetni, avatni, gyakorolni... hiszen láss csodát, működőképes. nem is gyanakodtam, nem is sírtam sokat, nem is szenvedtem olyan látványosan, ahogy amúgy teljesen önfeledt szoktam.

fegyelem és türelem. tolerancia.

vao.

amúgy tényleg nincs ezen mit rágódni, ha az ember tud beszélgetni és megbeszélni, szeretni, utálni, örömködni és sírni, addig szerintem nincs baj. és ha ezt a másik veszi, úgy még jobb. mert ki a fenéért és miért élnénk, ha nem ezért.

sweet talk... bezony.

"Azt mondta, neki még nem volt úgy,

mint velem, hogy nem csak szex,

hanem hogy ééérzelem,

hogy szívek találkoztak, és hogy őt nekem

szánta az ég, mondom hiába..."

/30Y/

amikor valami fontosat akarok mondani, gyakran csak mellébeszélek... ömlik kifelé, nem apad. a végén persze rájövök, hogy volt értelme, de addigra a másik jobb esetben megun, rosszabban pedig még meg is utál... igazából szeretem az estéket, és szeretek hallgatni is, hosszan. fölösleges olyanról dumálni, ami nem vezet sehova. amikor van mondanivaló, akkor pedig szembe. mert úgy van értelme... és varázsa. hogy tudd, a másik adja magát, nem rejtőzik, és nem adja mr. shitet. mert nincsenek érzései.

szeretnék olyan embert magam mellé, aki érti mit akarok. mert akkor wonderland sohasem omolna össze, így nem lenne nagy kiesés és űr ebben a szarfos világban. szeretni jó a barátokat. úgy igaziból nagyon very ölelős simulós módon. 

gyerünk ki a gumiszobából!

odakint tali :)

15:33 | mese habbal | Esz

2008. január 18., péntek

wintertime

péntek. vagy jó fél évre rád, már megint. egyedül a szerkesztőségben... annyi minden változott. annyi mindennek kellene jónak lennie, és annyira kellene a pillanat.

szakad az eső. sír az ég, és fehér. ma láttam valakit, aki szintén meglátott. nem először mutatta ki a foga fehérjét... szép. macska-egér játék. hétfőn újra ugyanígy, ugyanott. szeretem.

csak nem túl sokáig.

megunom.

11:24 | hiszti-eszti | Esz

2007. június 2., szombat

Viszontlátás

jujj, annyira de annyira jól vagyok. mostmár. tegnap péntek, tegnap este, tegnap feszt + gödör. barátok. szeretem, amikor vmi viszont helyzetről beszélhetek...mese mese. 1 év nagyon-nagyon hosszú idő. ha szeretsz vkit, az arcvonásai örökre beivódnak emlékezetedbe, bőre illatát magadba iszod és ha álmodból felkeltenek, akkor is idézed kacagó hangját, vagy éppen szomorú pillantásait.

tegnap végre sokat is kaptam a jóból. férfiak és nők, félszegség és rámenősség, naivitás és komisz jóindulat. fellángolás. késői beszélgetések, régi kapcsolatok, múltidézés. és fellángolás. betegség és láz, vérpiros arc, megszeppent lélek, hatalmas kérdőjel.

tegnap vmi megváltozott bennem. tag vagyok, foggal és körömmel ragaszkodom. sör és pálinka, elfoglalt nójbi, legédesebb balázs, enibenim és viktor, editkéék és danim. talán ennyi, amiért érdemes volt tegnap felkelni. és koncert. fellángolás.

akárhogyis. tegnap vmi megmozdult és kibicsaklott.

szív(ok).

17:24 | mese mese pogácsa | Esz

2007. március 9., péntek

Hajnal Eszter

Elfoglalt férfiak

 

Csak jöjjetek és bízzátok rám magatok,

Én meredek hitemből táplállak titeket…

Ágyam megvetve, szívem kitárva,

Lelkemben frissen szórt humusz hever.

Újra s megint képes vagyok látni,

És vágyni azt, ami lehet, hogy te vagy…

Bárgyú mosollyal szájam szélén;

Percenként más foglal bennem helyet.

Változatosság, megbúvó akarat,

Vakmerőség, s hegyes lándzsa vagytok;

Eleven béklyó és parasztság; nini,

Belőlem a jobbik rész kihalt.

Ez nem is én vagyok már,

Hanem bevetetlen földje a tájnak,

Tele magokkal szórt ebrágta velő.

Ti takarhattok, s óvhattok éjszakánként,

Csak visítok, mellemből folyik a tej.

Aki mind engem akar, annak

Obszcén fájdalom jut,

S ragtapasszal borított langyos tenyér.

Csak üssetek! Arcom, nyakam, combom

Már így is szanaszét repedt…

 

S hányszor nyögjem eszeveszett még,

Megalázva én mindig ilyen vagyok!

15:26 | nincs mese | Esz

2007. március 3., szombat

it's a hard day's night

uuuuúúúúú...hát ma ennyi elég is volt. vagy száz éve nem voltam frissítve, bekövesedtem, elpuhultam, veszítettem feszességemből. aztán a fejemhez kaptam és rájöttem, hogy ez nem mehet így tovább. új élethez a régi blog folytatása dukál...újat mégsem kezdhetek. nomeg minek is, ha a régi is szuperál még. döcög, lassabban verődnek le még a billentyűk is, de szaporasághoz termőföld kellene ugyebár. azt hiszem most maradok ennyiben. jelzésértékű szerintem. visszatérve és meghunyászkodva, ismét belevetem magam a jövőbe...és tájékoztatlak, ha szúr a szív, ver a lélek, apad az élet. mert tudnivaló, én akkor ébredek. :)

 

21:06 | hiszti-eszti | Esz

2006. október 13., péntek

my town is a big shit

mi megy ma...mint 2 hete. csere-bere az idegekkel, várni ki pusztul bele előbb az életbe, én vagy te...mert folyton azon megy a vita kinek szarabb az élete. hát jelentem, én nyertem! és képzeljétek, nem tudom hogyan. az egyiknek van a legköcsögebb barátja a világon, a másik otthagyta. az egyiknek fáj, a másiknak nem. az egyik boldog, a másik még nem. én senkit sem érdeklek...oldom mindenki feszültségét, és közben én megyek taccsra...mert érdekelnek az emberek, és tudni szeretném hogy jól vannak. de elég. mert szomorúbb vagyok, mint valaha. és senki sem kérdezi meg miért...:(

a választ pedig mint mondtam, nem tudom. hiányzik valami. majdcsak megtalálom.

hm.

23:18 | nincs mese | Esz

2006. október 4., szerda

1+1 az néha sok(k)

hát tessék kérem lássák-vigyék, nézzék-szemezgessék...újabb jövevények a házban. turbócicák, édesgyökök, mesemadzagok. egy kislány, és egy kisfiú. pink (pimpi királylány) & floyd. majd megzabálom őket, lemaradok egy időre a saját életemről, mert annyira tünemények. már nem emlékeztem, mennyire picúr is volt a szaffi mikor hozzánk került...hát végülis mentségemre szóljon, hogy akkoriban én is még csak 10ig számoltam. de felnőttem és végül ugyanott tartok, mint korábban.

megint gyerek vagyok. :)

 

12:43 | mese mese pogácsa | Esz

2006. szeptember 12., kedd

szomorú nap +

nem tehettünk mást. el kellett altatni eddigi életem legnagyobb csodáját és szerelmét, a macskám. szeptember 11-e (09:00) mostmár számomra is tragikus nap...forduló. szakadatlanul sírok, mély fájdalommal adózok.

 

Szaffi +

-Élt 12 évet-

1994-2006

 

21:44 | nincs mese | Esz

2006. szeptember 9., szombat

it's all about us

hát nagyjából ennyit rólunk...

mit tegyen az ember igen szerény lánya, ha megvetés nélkül, némi önmarcangolással próbálja megmenteni a világot. erre a világ rándít egyet nemes vállán, és odébb áll. nem való ez sem nekem, sem neki. tegnap olvastam máraitól, valahogy így hangzott a címe: Arról, hogy senki nem tud segíteni...a változatosság kedvéért szóról szóra fogom idézni e sorokat, mert egyre inkább érzem, megéri. ha másért nem, hogy én időnként újra olvasom, és többé nem esek ennél nagyobb hibába.

"Beletörődni, hogy ember nem tud segíteni. Nincs az a nő és nincs az a barát. Belenyugodni, hogy talán nem is kell segítség: ez a vergődés, ez a reménytelenség, ezek a pillanatnyi megoldások, ez az örök megoldatlansága mindennek, ami emberi, ez éppen a feltétele annak, hogy ember maradjál és emberi módon fejezd ki magad a világban."

hát ennyi volna ami megfogott, és félreértés ne essék, én az ember vagyok. Mert tudni kell lemondani arról, amit szeretnénk...no én asszem ezzel a címmel fogom megírni hamarosan világhírű könyvem. mert igen sokan féltik boldgoságuk hozzám hasonlóan. és márai azt is mondta, nem leszünk soha boldogok. mert nem az a cél ebben az életben. szenvedjél csak, ember!

(levédve általam és a világ által)

11:32 | nincs mese | Esz

2006. augusztus 6., vasárnap

szerelem vs betegség

eddig nem is gondoltam volna, hogy ennyire lehet valakiért dobogni. mert nagyon is. visszatért valaki az életembe, és felborította azt. régi ismerős, barát, gondolat. most pedig itt van, lélegzik, és mégis másképp lát, hall, érez; mint én, vagy te. beteg. én pedig ennek ellenére szeretem. számítson rám, fogja a kezem, újból ismerjük meg egymást. csak erre vágyom, pillanatnyilag semmi más nem érdekel. nulla. első látásra megmozdult vmi, s én hiszek a sorsban. ennyi véletlen nem lehet egyrakáson. nagyon különleges srác. és legalább őszinte. még keresem, hogy igazán rátaláljak, és igyekszem mutatni neki az irányt énfelém. hogy megtaláljon, és tovább haladjon az úton, hogy még jobban megnyíljon. és gyermekből férfivá váljon. ígérem, segítek neki. féltem.

18:35 | hol a vándor, vagy mi? | Esz

2006. július 30., vasárnap

Koncert, buzgóság, mámor

Már napok, hetek, hónapok óta nem volt megosztottság bennem irántam, veletek, értetek. Nos eljött az idő, hogy minden felhalmozódott izgatottságot kiszakítsak magamból, mert érzem, egészen ellep. Történés nem sok volt. Július eleje óta dolgozok, stabilan, pénzkereseti-megélhetési abszurd helyzet. Mondhatni Pest-központú lett a gondolkozásom. Néha még saját magamtól is megijedek, pusztuljon minden féreg idebent. Túlórázok, aztán pedig rendszerint szabadságolom magam. Csalni sohasem szoktam.

Újabb barátságok erősödnek, régiek foszlanak, romolnak, és eltűnnek. Képzeltem magamnak lepkéket. Színesek, márványtollúak, pedig edzettségük nem engedné fényük szépségét szárnyalni. Lennél ma éjszaka nekem a petting? Hát kérlek szabadíts fel, vigyél a rengetegbe, és nyald meg lábbujjam rózsaszín lakkjait. Szeretem. Tetszik?

 Kissé besűrűsödtek körülöttem a napok, hetek, hónapok. Gyakran van, hogy azt sem tudom, milyen betű játszik főszerepet. Monoton igahúzás, borongós napfelkelték, hőség-páraság. Unalom és perverzió.

Koncertek...31én Völgybe Quimbyre, aztán 4én szintén Völgybe Cseh Tamásra és Másik Jánosra és Bereményi Gézára...aztán vélhetően 11én Szigetre Scissor Sistersre, majd 12én ismét, Radioheadre. Ennyit tervezek, plusz 6án Völgyben Hobo-gyógyítás, Ballada a Senki fiáról....Faludy lágy nyöszörgései.

Bámulatos napok, közben önmegtartóztatás, szakadatlan dolgozás - mert van 1 cél -, kressz tanulás, lélek-gondozás. Ha tehetem, csak akkor fogok pusztítani. Megígérem. :)

11:58 | mese mese pogácsa | Esz

2006. július 8., szombat

ur lips move - but i can't hear what u sayin'

van úgy, hogy nem mennek a dolgok.

persze csupán zavaró tényezőként is felfoghatnám őket, tuti egészségesebb lenne tőle az önbizalmam. ahhh! sikítanék. nem vagyok még beteg, de tüsszögök, krákogok, folyok az összes lehetséges módon. vannak új barátok, vannak új szerelmek, vannak beinvesztálások más trükkjeibe. én már feladtam azt, hogy egyedül lehessek a trónörökös. mindig kell, hogy hátulról noszogassanak, stb stb. vagy blabla. hiába, erre sokan tudnák dadogni, hogy csak mert nő vagyok. én meg röhögnék rajtuk...egyetlen mentségem, hogy vak vagyok, és egy idegennel estem szerelembe.

bárcsak észrevenné.

:)

idő.

16:54 | mese habbal | Esz

2006. június 26., hétfő

skatulya szindróma

hogy jól, vagy hosszan éled le az életed, hidd el nem rajtam múlik. oly keveseknek adódik meg, hogy elgondolkodhassanak magukon...eszméletlen. én nem azt állítom, hogy ez az élet eme föld nevű bolygón alapjában véve is szar, inkább nem tudjuk kellőképpen mérlegelni lehetőségeinket. vagy egyszerűen próbálkozunk, és aki megtehetné - mert van vagyona, kultúrája, farka -, az sem mozdítja előrébb az ügyed. néha vannak napok, mikor kifejezetten optimistán ébredek és szarok az effajta őgyelgő dumára. azonban akár mennyire is tisztára vetem a vánkost, valahol valamikor mindig visszakoccan ez a pár mondat. és szerintem ez nem is igen fog változni a közel jövőben.

mert én érzek...és talán te is. jó lenne ha egymásnak csak könnyítenénk, és nem basznánk el a maradék kis szépséget a földön.

9:11 | hiszti-eszti | Esz

2006. június 25., vasárnap

pócsmegyer hajj

  

tegnap, 24én indultam a 18:25ös busszal budapestre.

szép főváros, jó főváros, és esztike hibátlanul elkalauzolta magát a népligettel szemközti híd alá, ahol már várta két édes ember, akik vállalták - lévén ők is meghívott vip vendégek voltak -, hogy elfuvaroznak szentendrén is túlra, túl leányfalun, pócsmegyerre. :) csodás kis eldugott varázslat, távol az élet zajos túltengésétől. elég vidám voltam ahhoz, hogy kicsit pozitívabban kezdjem szemlélni a bolygónk, bár csak egy rövid időre. este 9 körül értünk házigazda zsuzsmushoz, aki százféle kajával, innivalóval, állattal, testvérrel várt minket, tiszta izgalommal. aranyosak voltak, mi meg megszeppentek, node ez normális is elsőre, úgy hiszem. :) később ez dobja fel. mindenki pezsgővel bombázta zsuzst, így vagy 8 üveg össze is jött! :) evés, ivás, jól-érzés tudat, beszélgetés, nevetés, ismerkedés. pazar lakoma. aztán nagy séta, az élet dolgai, pezsgő kézben, cigi szájban, test hintában. gyermekkori játszótér, szúnyog para és lázadás. mintha újra 15 évesek lettünk volna. hibátlan dolog volt. majd 2fele irány vissza, zuhany és alvás. reggel pedig keltünk, kávé, cigi, maradék eper...pezsgőt inkább nem. :) aztán vissza pest, családdal összefutás, és hazaérés. szerencsés. most pedig itt vagyok.

veled.

18:59 | mese mese pogácsa | Esz

2006. június 23., péntek

Mari + Me

16:52 | mese habbal | Esz

2006. június 22., csütörtök

Hajnal Eszter

Hosszú várakozás

  

Egy félhomályos, zöldre sápadt szobába toppanok. Arcom pírja most talán még inkább szembetűnőbb, mikor alig látszik leheletem körvonala. Itt benn egészen jó idő van a kinti hideghez képest. Ott még életben maradni is keserves. Nyakamról lekanyarintom csíkos sálam, majd félszeg tekintettel szájamat tépve ép fogsorommal, leülök egy üresen tátongó rideg székre. Bár még korán van, déli tizenkét óra, mégis itt vagyok. Anya meghagyta, nem illik későn érkezni egy úriembernek. Körbepillantva hiába kutatok gyilkos fenevadakat, megszállott idegeneket és űrhajókat. Pedig valahogy mindig így képzeltem el egy várót, ahol alig fér el az ember. Már nagyobb vagyok, és ideje volt már, hogy megtapasztaljam mitől is tartottam idáig oktalan. Mindig mondják, hogy gyáva vagyok. Én pedig elhiszem.  Mert nincs is annál szörnyűbb dolog, mint mikor kénytelen-kelletlen eljátszod, amit rád erőltetnek.

Én még fiatal vagyok. Nem éltem még annyi fontos dolgot, nem szerettem még soha, nem gondolkodtam pénzen, lakáson, kocsin. Még nem ért el a szükség, még hiszem, hogy másfelé tudom fordítani az élet kerekét. Mert még fiatal vagyok. Nem úgy, mint itt köröttem ezek az emberek, akik megsárgult irigységgel kutatnak zsebükben maradék adu-ászért, ha a szomszéd valamivel űberelte őket. Amíg nem láttam, nem hittem, hogy jó elsőnek lenni. Valamiben jobbnak, mint a többiek. Akkor talán megjegyzik ki vagy, és ha legközelebb előled veszik el a sarki közértben az utolsó ásványvizes palackot, merik nyájasan harmonikázni neved szép betűit, mert ismernek. Én még fiatal vagyok, és beteg.

Ahogy itt ülve kezemre nézek, rózsásnak tűnik. Kienged. Kint esik a hó, megtelik a főutca zsivajgó gyermeklármával…és én nem vagyok köztük. Van, aki tud örülni a hónak. Amíg ezen gondolkozom, észre sem veszem, hogy figyelnek. Tucatnyi szempár vetül rám, lázasan tapogatnak, hangtalan kérdeznek és érzem, hogy nem tudom, meddig bírom még nyitva tartani szemem. Mindig is zavart a fény. Majd kong valami, nyikorog a zár, kattan a kilincs, elfordulnak a fejek. Valaki kilép hófehér köpenyben a titkos ajtó mögül és szólít, de nem engem. Én még fiatal vagyok.

Egy idősebb hölgy ekkor kiválik közülünk, és belép a magányba. Én fújtatok egyet, s ledobom a mellettem üresre kopott helyre rozoga kabátom. Megtörlöm izzadt homlokom, és szipogok. Csak amúgy felnőttesen, lázasan. A kor meglátszik az embereken – gondolom. Aztán megszámolom amolyan unaloműzőkőként, hányan vagyunk. Nem tűnik elegendő szórakozásnak, hát megszámolom kalapjuk, botjuk, kabátjuk. Mindig jó voltam matematikából. Pedig még fiatal vagyok. Lehet, hogy matematikus leszek, amolyan kelekótya, szétszórt fajta, amilyen apám volt egykor. Már meghalt. Pontosan tíz éve. Példaképféleség, pedig csak a nevét ismerem, és elbeszélésekből furcsa humorát, hosszú szakállát, félszeg járását és óvatos lényét. Anya mindig mondja, rá hasonlítok. Én meg ráhagyom, és igyekszem szolgálni a képét. Bár én még fiatal vagyok.

Délután 3 óra, félidő. Alig vagyunk már öten. Egy idősebb házaspár, két öregúr a sarokban, és egy fejkendővel borított aprócska asszony, kezében fontos leletekkel. Kezdek rájönni, hiába vágok effajta szimpatikusan rosszul kinéző beteg ábrázatot, mint aki túl van a becsült átlagon, mind elém tolakszik. Én meg ugye tisztelettudó, udvarias és fiatal vagyok. Majd arra gondolok, mikor Budapestről hazafelé jövet anya mellett a buszon merengtem. Ha unatkozom, mindig játszom valamit. Mellettem elszaladó fákat számolok, bokrokat, cserjéket is akár. Elég jól ismerem a fajtájukat. Vagy az égre felnézvén hosszasan kémlelni a felhők alakját. Képzelődni róluk, öltöztetni őket állat-, ember- vagy bomba-ruhába. Szigorú tekintetet és fegyelmet igényel, mert nehéz mesterség – szokta mondani anyám egykedvűen. Jó asszony ő, és szintúgy beteg, mint apám volt. A lelkében nevel valami galandférget, mely belülről emészti kedves természetét, mosolyát, türelmét. Teregetni sem úgy jár már, mint régen. Puszta kezével veti meg a vánkost éjjelent, ő mégis a hideg padlón görnyed. Nem szereti már a kényelmet, a fölös beszédet, a vicceket és a tájat, ahol lakunk. Pedig miatta költöztünk messziről ide, a Holdról. Én legalábbis mindig így képzelem, mert akkor még kisgyermek voltam, mikor történt a változás.

Nekem senki nem mond igazat, így én is hamar megtanultam, hogy kiben mennyire bízhatok meg. Nem igen járok emberek közé, így ez a ma délutáni cselekedetem ebben a viszonylag fagyképző időben derék. Bizonyára anyám is megdicsér majd, ha hazaérek. Nem ismer majd a fiára, mert nem is ismerhet. Állítólag apámra hasonlítok.

Eltelt újabb két óra, s szétnézvén a szobában megfogyatkoztunk. Mellettem már csak egy idős úr maradt, ki széles mosollyal bámul rám, ferde látásával még precízségemet is képes megtéveszteni. Kissé arrébb csúszok a széken. Sohasem szerettem, ha valaki túl közel búj hozzám; rám lehel, megérint, csodál, szólít. Egyszerű vagyok, fiatal és gyenge. Apám hasonmása, gyáva egyveleg a kor mutáns vágyódásaiból. Egyetlen gyermek vagyok – anyám mindig szememre vetette, ha fáradt volt. Én meg segítettem tőlem telhetően, hiszen még fiatal vagyok. Mellettem a férfi még mindig bámul, zsebkendőt húz elő oldalzsebéből, s vaskos kezével átnyújtja azt. Majd megszólít, és közli velem, hogy izzadok. Én meg válaszképp gyönge mosolyra húzom szájam, és csikorgatva ejtem ki: meleg van. Mióta itt ülök, először érzem azt, hogy valóban beteg vagyok. Sőt, betegebb minden földi létnél. A férfi újra szólít, és nyugodt hangon kérdezi, miért vagyok itt. Én meg felelnék bátran, de nem teszem. Most már könnyű lenne vakmerőnek lenni, ehelyett bal kezemmel kitárom mellkasom, a jobbal egy kis ideig kotorászok, kutatok, majd előhúzom lyukas szívem, mely ernyedten csuklik véres színben. Alig dobog. Majd mondom neki, hogy én sohasem szerettem. Szorítom két kezemmel szervem, és makacsul meredek beléje, és dadogom: rossz.

Ekkor ismét kiszól a nővérke, hogy kéri a következő beteget. Az idős úr szomorún előretessékelne, de én merészen tartom magam az eredeti koreográfiához. Én még fiatal vagyok. Szívemet a megüresedő székre teszem, és arcomon reményteli mosollyal mondom, hogy mi még várhatunk. Majdhogy meg nem paskolom játékos szívemet, amúgy felnőttesen, mint a nagyok. Én tisztelem az időseket.

Alig vagyok tizenkét éves. Egyedül maradtam a rendelőben, és várok. Behunyom szemem. Anyámra gondolok, amint bizonyosan az esti kenyeret süti, és szemében aggódással nem értheti, hol lehetek, félti egy szem gyermekét. Én sohasem megyek el otthonról. Én sohasem éltem még igazán. Én sohasem hittem, hogy van szemem, van fülem, van szám. Apámra gondolok, nem is ismertem őt. Olykor a tükör elé álltam, és képzeltem magamnak furcsa humort, hosszú szakállat, félszeg járást és óvatos valót. Talán olyan lettem tizenkét éves koromra, mint ő. Kelekótya, szétszórt fajta, aki szereti a matematikát. Egyedül azt. Kezemet lágyan szívemre csúsztatom, és adózok az emlékeknek. Fáradt szemem alatt szaladó fákat és jelmezbőrbe öltözött felhőket látok. Állatokat, embereket, bombákat. Aztán valami hatalmas robbanás, és lassú belefeledkezés a későn sötétedő délutánba. Köröttem minden elhalkul, szelíden. És nincs több fiatalság…

19:02 | nincs mese | Esz

szemdörzsölés, és paripa-látás a határon. felém vágtat, ül valaki a hátán. de mivel nem nagyon érdekel, fogom, és becsapom magam előtt a kaput.

:)

magamban kuncogás...

 aztán pofon.

ki hazudta, hogy az idő mindent elrendez?

:)

16:23 | hol a vándor, vagy mi? | Esz

Régebbiek | Végére »
Alapanyag

Powered by Castpost